Mi az összefüggés Japánban az öngyilkosságok "népszerűsége" és a harakiri között?

A japán erkölcs szerint a halálhoz való viszonyulás más, mint Európában.
Az öngyilkosság a szamuráj idők óta nemhogy bűnnek, mint inkább erénynek számított. Ezzel a rítussal "tisztították" meg önmagukat akkor, ha valamilyen cselekedetükkel a világ előtt nem tudtak elszámolni.
A halál az elgondolásuk szerint nem jelenti az örök véget. Sokan, főleg a buddhisták, hisznek a reinkarnációban.1
A harakiri bonyolult, katonai rétegben kialakult sajátos kulturális jelenséget takar. A sintoizmus és buddhizmus elemei keverednek benne. De a japánokat kérdezni a harakiriről illetlenség. Ha kell, a harakiri szó helyett a szeppukut használják.
A harakiri a hara (has) és a kiri (metszés) szóból származik és a bushido szellemiségéhez kapcsolódik. (Bushido - eredetileg a katonai korok erkölcstana, ebben a sintoizmus tisztaság kultusza, a buddhizmus egyszerűsége, és a konfucianizmus pragmatikus etikája keveredett.) A régi japán ember ugyanis az Én-t a hasban vélte "lakni". Ha valakiről azt tartják, hogy a hasa sötét, az az ember gonosz, hízelgő. Aki nyíltan beszél, az "felnyitja a hasát". Aki feltárja, hogy mire gondol, az "megmutatja a hasát". Aki viszont "kicsomózza, kibogozza a hasát", az megadja magát a sorsnak. De akinek "hasa van", az nem kövér, hanem erkölcsi tisztaságáért megbecsült ember.
A japán férfiak a hagyományokból eredően igyekeznek védeni és melegen tartani a hasukat. Sokan ezért haskötőt, melegítőt használnak még ma is. Harageinek, jó hastechnikájúnak nevezik azokat, akik rengeteg tapasztalattal, kifinomult kommunikációs technikával, kiemelkedő pszichológiai érzékkel, intuitivitással rendelkező személyek.
Így mindenki "pszichológussá" válik egy bizonyos idő után. A "nemzeti pszichológia" rendszerét tradíciók társadalmi átörökítéséből, a nevelés és a mindennapok gyakorlata alapján sajátítják el.
A felelősségvállalás sajátos japán módja is összekapcsolódott a hara-gondolkodással, először is a katonai kaszt, a szamurájok felfogásával. Ez a bushidón belül sajátos filozófiát, életszemléletet, erkölcsi kódexet eredményezett, amelynek egyik pontja a harakiri.
A harakiri vagy szeppuku szó szerint a has felvágását jelenti. A két szó jelentése ugyanaz, csak a két kandzsiból (írásjel) álló szó egyik irányból olvasva harakirit, a másikból szeppukut jelent. A szeppuku megtisztelőbb kifejezés.
A has "felvágását" a Heian időszak vége felé Minamotó vezette be és először a feltörekvő szamurájok között terjedt el. Eleinte a bátorság fitogtatására, az ellenség elrettentésére szolgált. Később egyre jobban ritualizálódott, az Edo-korszakban a katonák büntetésének egyik módja lett, valamint önkéntes vezeklés, a feljebbvaló (sógun, császár) követése a halálba. Egyfajta tiltakozási forma is volt, mégpedig pontosan a feljebbvaló helytelen, a bushidóval ellenkező lépése, cselekedete miatt, vagy az ilyen szándék megakadályozását célzó önfeláldozás a makato szellemében (ennek tulajdonképpen mintegy karikatúrája lett később a jakuzák ujjlemetszése, a jubicume), és mindez a nemes emberek kiváltságos halálneme lett.
A szamuráj osztály előjoga volt, hogy a férfiak két éles kardot viselhettek az övükbe dugva. A kard volt a szamurájok élő lelke. Már a szamurájok kisfiai is kardot dugtak az övükbe amikor az iskolába mentek. Az arannyal és ezüsttel művészien kirakott, selyem zsinórzattal körülfont markolatú kardot tükörszerűen fénylő, fekete, piros vagy arany lakkozású fahüvelyben hordták.
Szigorú, de minden ízében gavalléros törvények szabályozták a kard használatát. A legnagyobb illetlenség lett volna pl. karddal belépni egy lakásba. Ha valaki véletlenül is beleütközött, vagy hozzáért az utcán egy szamuráj kardjához, az nagyon nagy sértésnek számított és számtalanszor előfordult ilyenkor, hogy a vétkes ott helyben a fejével fizetett illetlenségéért.
Külön kódex fejlődött ki a rituális öngyilkosság végrehajtására. Cél a szükségtelen szenvedések elkerülése. Az öngyilkos mellett egy segítő (kaisakuin), a legjobb barát állt kivont karddal. Ez a baráti szolgálat nagy megtiszteltetés számba ment. Az ő feladata az volt, hogy a végrehajtott vágás után egyetlen kardcsapással lerövidítse az áldozat haláltusáját. Ha a lecsapott fej még néhány bőr- vagy húscafattal összefüggött a törzzsel, akkor ennek átvágására hordtak egy éles kis kést, melynek markolatát bámulatos filigrán munka díszítette, domborműves arany és ezüst berakásokkal. Önálló eredeti műtárgy eme kések minden darabja, akár egy szobor vagy festmény. Nem is igen lehetett két egyforma díszítésű késnyelet találni.
A végrehajtás szabályrendszere nagyon szigorú volt, a cselekedet minden pontját meghatározta. Például a szeppukut a halált szimbolizáló fehér ruhában kellett végrehajtani. A vágásnál a kést balról jobbra kellett végighúzni a hasban.
Ez a szabályrendszer a Meidzsi-korszakban az új büntetőkódexbe nem került bele, de a hadseregben tovább élt.
Annak ellenére, hogy a Takugava-sógunátus betiltotta a harakirit, még a 20. században is volt rá példa. Az utolsó harakiri 1989. januárjában fordult elő, az addig uralkodó Hirohito császár maga követte el. 1970-ben Misima Jukio az Önvédelmi Erő telephelyére behatolva társaival együtt kísérelt meg harakirit végrehajtani. De csak neki sikerült, a többieket még időben fel- és letartóztatták. Misima az ősi japán szellem hanyatlása ellen akart tiltakozni, búcsúlevelében is kizárólag csak az ősi hiragana írásmódot alkalmazta, nem használt egyetlen kínai írásjelet sem.
Japánban a felelősségvállalás öngyilkossággal kifejezett formája jelen van a mindennapokban, az újságok híranyagában. Ez három alaptényezőre vezethető vissza: a viselkedésbeli érzelem-visszaszorításra, a szigorú hierarchikus társadalmi rendbe való beilleszkedésre és a fensőbbségeknek, a hatóságoknak feltétel nélküli engedelmesség reflexére. Ennek eredményeként, ha egy ingatag embernek problémái adódnak, nagy az esélye, hogy a mérgét visszafolytja, agresszív magatartását befelé fordítja, mivel kifelé ilyesminek "nincs is útja". Innen már egyenes az út ahhoz, hogy "csupán" az önvalóját pusztítsa el vele. Klinikai eseteknél ez depresszióhoz, melankóliához vezethet, esetleg öngyilkossághoz. Japánban már szinte kultusz a morbid kacérkodás az öngyilkosság gondolatával. A japán regények nagy százalékában, még a romantikus, szerelmes történeteknél is, a katarzis az öngyilkossággal tetőzik.
Nap mint nap közvetítenek olyan borzasztó öngyilkossági híreket, ahol a szülő mielőtt magával végzett gyermekeit is megölte. Ennek magyarázata számunkra elég érthetetlen, de a japán tradíciókat vizsgálva megmagyarázható.
Ha a szülők meghalnak az őket túlélő gyermekek nevelése nincsen megoldva, amennyiben a rokonságból, ismeretségből ezt a terhet valaki magára vállalja, a család egy olyan adóságot halmoz fel, amit soha nem lesznek képesek visszafizetni. Így ha gyermeküket is megölik nem marad hátra kötelezettségük. A japán logika szerint így a gyerekükkel szemben nem követnek el bűnt, hiszen az árvaságnál, az idegenekkel szembeni kiszolgáltatottságnál a gyereknek is jobb a halál.2
A statisztikában a japánok így is csak a magyarok után állnak. Viszont náluk az iskolások körében elkövetett öngyilkosságok számaránya a világon a legmagasabb! De ez már a 20. és 21. század problémáit rejti maga mögött…