A gyermekkor

            Az első születésnap, a tandzsóbi nagy örömünnep volt. A csecsemőt már születésekor úgy tekintették, mintha egyéves lenne. A japán gyerekek játékai a “tipikus” gyermekjátékok voltak: fa-, rongy-, szalmababák, fakardok. Viszont a gyerekkor végét sokkal előbbre hozták, mint az európai kultúrkörökben. Úgy tartották, hogy a gyerekkor a fiúknál a hetedik, a lányoknál pedig a hatodik életévig tart. Ebben a korban a gyerekek már szabadon jártak-keltek, jóformán alig ügyeltek rájuk és azt tehették, amihez kedvük volt. Nagyon ritkán verték meg őket. Ha valami rosszaságot műveltek, csak szigorú dorgálásban részesültek. A gyereket csaknem szentnek tekintették; azt hitték, hogy istenek reinkarnálódnak bennük.

            A nemesi családok gyermekei már igen korán iskolába jártak. A lányok oktatását elhanyagolták, elegendő volt, ha megtanulták a japán szótárírás olvasását és írását. A nem nemesi származású gyerekek, a nép gyermekei azonban “megmenekültek” a tanulás alól. Egyrészt, mert szüleik sem tudtak írni, illetve olvasni, másrészt, mert nem léteztek népi iskolák. Viszont a gyakorlati munkából ők is kivették a részüket. A fiúk és a lányok állandóan együtt tartózkodtak. A köznépnél a gyermekek szüleik szobájában aludtak, így hamar megismerkedtek a szexuális dolgokkal.

            A nagykorúság a szamurájok fiainál a tizenötödik évet jelentette, egyéb népcsoportoknál pedig általában tizenhárom éves kor körül következett be. A gyerek hivatalosan innentől vált felnőtté. Ehhez a “beavatáshoz” is tartozott egy szertartás, amit gempukunak neveztek. Ettől kezdve a fiúk kötelezően alsónadrágot viseltek, és a lányok többé nem vehettek részt a fiúk játékaiban.